Mítoszok és legendák - Atlantisz pusztulása

Atlantisz – Mítoszok, Legendák

Az atlantisziak ismerték a búzát és a többi gabonafélét. Ennek maradványa többek között az egyiptomi Osiris mítoszban is fellelhető. A dél-amerikai indián kultúrákban szintén isteni eredetűnek és rendkívül fontos momentumnak tartják a gabonát. Mítoszaikban messziről jött, fehér bőrű, szakállas, hosszú fehér ruhába öltözött emberekkel találkozhatunk - ez a leírás többek között az ősi druida papokra is emlékeztet. Ezeket az embereket az indiánok később általában a Napistennel azonosították, mint az Osiris esetében is történt Egyiptomban. A szakállas, fehér istent a perui indiánok Viracocha (a Tenger Habja – Mivel Hajón érkeztek) néven tisztelték, ő tanította meg az embereket az országban vándorolva a földművelésre és a művészetekre.

Egy maja mítosz szerint: Votan - a Popol Vuh-ban Kukulkan - a Tollaskígyó érkezett a tengerentúlról, és megalapította Palenque városát.

Kukulkan neve szintén összefüggésbe hozható a másik nagy atlantiszi eredetű néppel, a keltákkal, akiknek volt egy igen nagy kultúrhérosza, bizonyos Cú Chullainn (kiejtve Kuhulin). Az is elgondolkodtató, hogy a druida papok kígyók leszármazottainak tartották magukat, akárcsak a maja Kukulkan, illetve az egyiptomi fáraók, akiknek homlokán ott trónolt a hatalom jelképeként az uraeus-kígyó.

A kelta mítoszokban bőven találhatunk más megegyezéseket is az atlantiszi eredetre utalóan: a kelták ősei, a Túatha De Dannan népe az "északi szigetekről" érkeztek eredetileg Írország földjére, ahonnan mindenféle különös tudományt örököltek. 

A távoli földről érkezett idegenek a legtöbb mondában azután megpróbálták meghonosítani saját, elveszett kultúrájukat. Utakat, templomokat, városokat építettek, és új törvényeket hoztak. Tudásukat könyv formájában is megpróbálták megőrizni, ezek azonban - úgy tartják, elvesztek - mint Thot könyvei, Virakocha kódexei vagy a druidák legendás Ferilt könyvei.

Az írásos anyagokat egyedül Tibet őrizte meg. Az atlantisziak könyveiket vékony fémlapokból állították össze, ilyen hasonló fémlapok ma is megtalálhatóak a legeldugottabb tibeti kolostorok féltve őrzött kincsei között. A könyvtárak azonban csak a felsőbb kasztbeliek számára voltak fenntartva. A kiválasztott kevesek ezen kívül nagy tudású mesterek és beavatottak segítségével ismerkedhettek meg a világi és okkult tudományokkal. Kiváló építőmesterek voltak, és majdnem mindegyik tanult atlantiszi művelte valamilyen fokon az asztrológiát. Mindezek az ismeretek a későbbi Egyiptomban is elterjedtek. Az Atlantisz leszármazottjai által alapított kultúrák mind fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. A legismertebbek az egyiptomiak és az asszírok. Az egyiptomiak időszámítása a napkörökön, az asszíroké a holdon alapult.

 

Vízözön legendája - Atlantisz pusztulása

Atlantisz pusztulása - Vízözön

Vannak, akik komolyan hiszik, hogy az emberiség történelmének egy előző, varázslatokkal, mágiával teljes csodálatos szakaszában hatalmas erőket birtokoltak az emberek. Nem volt szükségük szénhidrogének kitermelésére, a földfelszín erőszakos megbolygatására, ezért nincs látható nyoma tevékenységüknek, ugyanakkor a földgolyó egészén nagyon is egybehangzó ismeretanyag létezik róluk, elsősorban legendákban, mondákban és szórványos tárgyi emlékekben.

Az elmélet hívei szerint az emberiség egykori kiemelkedő vezetői, az atlantiszi mágusok, illetve a velük szembenálló lemuriaiak a hatalomért folytatott vetélkedésük során óvatlanul olyan kozmikus erőket szabadítottak a Földre, mely aztán katasztrófák sorozatát hozta, és csapás, csapás után érte a bolygót. Mások a természeti katasztrófa teóriát vallják, s inkább egy, legalább 10 kilométer átmérőjű meteor becsapódását tartják valószínűnek, amely óriási sebet ejtett a földgolyón, romba döntve a körülbelül 15-17 ezer évvel ezelőtt virágzó kultúrákat.

A sumér eposzokban vízözön előtti városokról esik szó. Az amerikai kontinens 30 indián törzsének mindegyikében tükröződik valamilyen formában a katasztrófa emléke, Alaszka tlingit indiánjai azonban csak árvízről tesznek említést. Babiloni, azték, indiai, burmai, kínai, óceániai szövegekben, mítoszokban is szólnak árvízről, vízözönről, s a baj előrejelzéséről. Atlantisz megszállottjai - Platón híres leírása óta, amelynek forrásaként egyiptomi papokat jelöl meg - főként az Atlanti-óceánt gyanúsítják egy hatalmas földrész bekebelezésével, s azt sejtik, ennek egyik települése valaha a Kanári-szigeteken volt.

Egyes népek időszámítása is azt sugallja, hogy egy kritikus ponttól kezdték mérni az új világidőt. Az ősi indiai naptár kezdőpontja Kr.e. 11 652, a majáké, pedig Kr.e. 11 653.

Geológiai, őslénytani kutatások is arra engednek következtetni, hogy szó szerint egyik napról a másikra is bekövetkeztek kataklizmák a Földön, a szóban forgó időszakban. Világméretű áradás söpört végig a bolygón, s a klíma is megváltozott. Később - a mítoszok szerint - a túlélők előjöttek rejtekhelyükből, s örömmel látták, hogy visszatértek a rég nem látott istenek, új ajándékokkal és tudással.

Lehetséges, hogy egy ómexikói felirat is az egyiptomiakra vonatkozik. Egy Strath nevű washingtoni tudós egy mexikói őserdőben számos romot fedezett fel, melyeknek több feliratát megfejtette.

Az egyik felirat egy száműzött atlantiszi királylányról beszél, akit messze Keletre (esetleg Egyiptomba) küldtek, ahol vezeklésképpen óriási kőkolosszusokat építtetett. Az ókor számára gyakorlatilag Gibraltár a világ végét jelentette. Az Atlanti-óceánban nyugodott le a nap, és a hitvilág ide helyezte a holtak birodalmát, a túlvilágot. Itt keresték az örök élet titkát, az életfát, itt terült el Osiris országa, Amenti, a babiloni Arallu, a zsidó Seol, a görög Hades, a kelta Avalon. Itt volt Sekhet-Hetep, a "lelkek örök hazája", ahová a "halál vizén" áteveztek a holtak lelkei az ősi kereszt jelével, a Tau-val díszített bárkáikon.

Egy monda szerint Tum isten a legnagyobb mélységekbe szállt le, hogy azok vizével megsemmisítse az emberiséget. Minden ember elpusztult, kivéve azokat, akiket Tum felvett a bárkájába. Ez a mítosz figyelemreméltó hasonlóságot mutat a Bibliai Noé történetével. 

Az egyiptomiak azonban nemcsak egy vízözönről tudtak, mint ahogy a maják vagy a zsidók sem. Az apokalipszis lehetősége évezredek óta jelen van az emberek gondolkodásában. Josephus Flavius, a neves I. századi zsidó történetíró szerint már az első emberpár készült egy globális katasztrófára.

Flavius szerint az özönvíz előtt élt generációk annak érdekében, hogy az általuk összegyűjtött tudás és felfedezések ne vesszenek el, „Ádám jövendölése alapján, miszerint a világ egyszer tűz ereje által, egy másik alkalommal, pedig a vízáradat ereje által fog elpusztulni, két oszlopot emeltek; az egyiket téglából, a másikat kőből és mindkettőre feljegyezték az általuk megismert tudást és bölcsességet. Azért mindkettőre, hogy amennyiben a téglából készült oszlopot az özönvíz elpusztítaná, akkor a kőoszlop megmaradjon az utódok számára…” (A zsidók története, I. könyv 70–71.) Flavius művében azt is megjegyzi, hogy korában ez az ősi tudást megőrző kőoszlop még megvolt, „Szíriád földjén”.

A maja legenda 52.000 évenként megismétlődő hold-árvízről beszél. A zsidó mítosz három vízözönt ismer Kenan, Henoch és Noé idejéből, egy ómexikói imádság három világpusztulásról beszél, a tupi indiánok mondája lehulló holdakról, a saisi papok megváltozott mozgású égitestekről és az általuk okozott tűz- és vízkatasztrófákról beszéltek Platónnak. A hagyomány szerint Atlantisz is több részletben süllyedt el.